dublin doors

Mostanság hiányzik az írás. Meg az olvasás is. Mármint az az igazi, szépirodalmi, mélyen szántó történetes. Az az intellektuális fajta. :) És tudom, csak akarni kéne, és lehetne rá időm. De annyira más az, amit mostanság csinálok, mint amit hajdani középiskolás éveimben. Annyira más. Nehéz is volt megszokni az elején. Szenvedtem sokat. Emlékszem az első hétvégére, mikor hazajöttem nagy egyetemistaként. Fent kuporogtunk a nagyiék padlásán, éptöri könyv az ölemben, és próbáltuk megfejteni, hogy melyik is a szarufa, melyik a talpszelemen és hogy láthatunk-e itt egyáltalán kötőgerendát (amúgy nem, nem láthattunk). És ezzel összehasonlítom a tegnapi napot (a szerk. megj.: tegnap szombat volt, azaz hétvége, de nem szeressük a szóismétléseket :). Hogy mit csináltam tegnap? ArchiCAD-be vittem fel azt az erdélyi családi házat, amit tavaly terveztem. Úgy, hogy fogtam magam, kicsit gondolkoztam, és kitaláltam, hogy s mint nézhet ki épszerkileg, csomópontokat rajzoltam hozzá, ilyenek. És eszembe jutott, hogy honnan indultam. Tudjátok, a padláson kuporgós jelenetre gondolok. Nehéz volt, de megérte, mert szeretem ezt csinálni, amit most. Teljesen átalakultam közben. Mérnökszemléletet vettem fel, legalább is igyekszem. Meg persze két év távlatából erre a postra is úgy fogok visszagondolni, hogy hjajj, akkor azt hittem, hogy ez már mérnökszemlélet, de ééédi. Mert tényleg, fél év rengeteg fejlődést jelent egy építézhallgatónál. Hihetetlen mértékűt. Most is: javítgatom a tervemet a számítógépre bevitel közben, mert most már látom benne a hibákat. POntosabban nem is hibák ezek, mert tökéletes terv ugye nincs. Csak látom, hogy mit csinálnék másképp, hogy lenne használhatóbb, logikusabb az épület. Na és a mostani félév. A fő projektem épp egy tűzoltóság. Kőbányán. És bizony olyan tűzoltóságot tervezek oda- és most klasszikust idézek-, "hogy a vak is lássa". Jó érzés. Megsúgom, milyen lesz. Tiszta fehér és üveg, a garázskapuk viszont, és csak azok, tűzpirosak lesznek. Mint az Amerikai szépségben. Vagy mint a dublini ajtók... és így lesz az enyém, és csakis az enyém ez a terv.
Aztán abba is belegondoltam múlt héten csütörtökön, az egyik előadáson, hogy milyen furcsa, hogy itt áll előttem az, aki miatt kitaláltam, hogy építész leszek. Itt áll előttem, és én az ő előadását hallgatom. És nem első alkalommal,legalább már ötödszörre. Makoveczből már nem csak a nevét érzékelem, embert társítok hozzzá. Egy kicsit duzzogó, egy kicsit háklis, egy kicsit nehéz eset. De egy elképesztő ember. Hihetetlen az a meggyőződés, amivel mesél a munkáiról, az épületeiről. Eszméleten, hogy így tud hinni valamiben. És mindez ott van benne, látszik rajta. Megnyilvánul a külsejében. A kezén vettem észre. Abban benne van az egész pályája. Azokban a dolgos, gyűrt és bölcs kezekben. Azok nem hazudnak. És akármennyire is furcsák és szokatlanok számomra a nézetei az egyetemi kiképzésünk kellős közepén, sokkal hitelesebbek, mint amiket félmeggyőződésből oktatnak nekünk a többi óránkon.
Sokáig gondolkodtam rajta, jól döntöttem-e, amikor építésznek kezdtem tanulni. Mert ugye hiányzik az írás. Meg az olvasás. Az az intellektuális fajta. Meg hiányoznak a nyelvek, a humán területek. Aztán rájöttem, hogy ezekről nem kell lemondanom. Csak meg kell tanulnom felhasználni őket a továbbiakban is. Más formában, átfordítva egy más nyelvre. És végső soron ezektől válik egyedivé, amit alkotok. Ezektől lesz az enyém. Mint a tűzoltóságom a tűzpiros garázskapuktól.