nó cím

Egy másfél órás telefonálás hajnalok hajnalán a helyükre tudja billenteni a dolgokat. Pláne, ha a vonal másik végén egy olyan valaki hallgat és cseveg, aki egyike a hozzám legközelebb állóknak. Csak mesélt, mesélt, róla, rólam, meg sokakról még ( persze másokról csak melléktémaként :) ) és bár helyenként fájt, amit mondott, tudom, hogy igaza van és tudom, hogy komolyan gondolja. Hogy komolyan törődik velem. És hogy bizony másoknak is fontos vagyok. Csak el kell tudnom hinni. És sok minden segíthet ebben. Az emlékek. Amiket ma elkezdtem számba venni. Szortíroztam őket, mintegy utolsó lépésként a hazaköltözés keretében.

A sajátkezűleg készített bálna-párna, ami tavaly karácsonykor lopakodott az ágyamra, hatalams fekete szemeteszacskóba csomagolva- csak stílusosan.

A levélke, amiben a 18. szülinapomon vallott színt Dé, vagy a túlélőcsomag, amit a rajz alkalmasságimra kaptam- just in case of emergency.

Aztán ott van a saját készítésű nyakbavaló Etől, útravalóul, meg a kétségbeesett pillantása, hogy ugye ez most nem a vége. Kezembe akadt Vé fatörzsre pingált alkotása is, Iék meghívója életük egyik legfontosabb döntésére, meg a szívküldi valentin- kártya, amiben E kérte, higgyek magamban.

Esz Gratu- rajzocskája, amikor ötödik próbálkozás után végül mégis csak kaptam jogsit, vagy a másik Esz ( hivatalos nevén Zsé) katicás képeslapja, ami átszelte az országot, amikor nagy szükségem volt rá (Esz, akivel bár még sosem találkoztunk, mert félünk, hogy ciki lenne :), mégis négy éve boldogítjuk egymást, szigorúan internyeten keresztül) .

Ott van még Ká is, meg a sok-sok közös élmény, az egyenesen Írországból beszerzett makepovertyhistorys karkötőinkkel, stadion előtti éjszakázással, meg a szerepjátékainkkal (Bé és E, meg az ő "asszonyaik", ugyebár :) ).

Zsé, aki előkotort nekem egy utolsó utáni példányt a cédéjéből és aki nemrég egy kicsit zavarban bár, de elmondta: nem érdekli, ha már nem járok hozzá oktatódni, ő elvárja, hogy rendszeresen meglátogassam.

Az sem lehet véletlen, hogy Bé is szinte a kocsiból kilógva integet, akárhányszor összefutunk, mióta a táncparkett ördögeit alakítottuk szalagavatón. Apropó, szalagavató. Ef és Bé. Velük valami maradandót sikerült létrehozni, nekem sokat jelentett. HOgy azt mi csináltuk. Együtt. Zenéltünk. Összehoztuk. Hihetetlenül jó érzés volt látni az örömteli arcukat, miután lejöttünk a színpadról. És most is újranézni a produkciót.

Amikor már a tavaly évvégi jutalomkönyvemhez értem, benne Vé bácsi személyes üzenetével, már tényleg nem bírtam tovább. És még koránt sem volt vége a listának. Té esemesei ( "mint osztálytársatok, ha megengeditek" ), meg Eé, akinél majd' egy évig laktak a textilfestékeim, U bácsival folytatott ímélezésem, és persze a "mélyütés": a tablóképek.

A "gondolkodás- naplóm" eszembe juttatt a "nénit" is. Ő és az akaraterőm segítettek át úgy másfél éve a mélyponton, írni is fogok neki helyzetjelentést hamarosan, ahogy kérte (mert szeretne hallani még rólam, akárhogy nem tartozik ez a munkaköri kötelezettségei közé).

A nagy-nagy kacat- és emlék halom alól a szakadt E-húrú gitárom kandikált ki, kis Bé műve, már ami a szakadtsádot illeti. S bár lehet, hogy kerékbe törte ezzel rocksztár- karrieremet (hehe :) ), mégsem tudok haragudni rá. Mert felcsillan a szeme, akárhányszor meglát és mert sír, amikor haza kell mennie. Bizony, otthon ki fog neki katicát, fúj vele pitypangot, játszik repülőset, vagy ki tanítja meg fogat csikorgatni? :)

Sokan látnak bennem tehát valamit, amit lehet szeretni. Még mindig nehéz elhinni néha, bár sokat fejlődtem e téren is. Nekik már tudom adni saját magam, tudjátok, azt a lüke, szeretni és adni vágyó csajszit, aki szíturisztos- oktopuszos tengeri jeleneteket rajzol és ad ajándékba, vagy aki a "fitoplanktont evő bálnát" dobja be ektivitbe feladatként, elmutogatásra. Aki sanyiedgartheodort gyárt a szobatársai faliújságára. Aki biztat, még akkor is, sőt, főleg akkor, amikor a másik fél azt mondja: "No, ne áltass már, ezt magad sem hiheted". Mert én igenis hiszek bennük. HIszek a barátaimban. Az álmaikban. Hiszem,hogy Dé doktor néni lesz, Ká nemzetközi jótékonykodó, E remek grafikus, aki elsőre bekerül a képzőre, Vével pedig együtt fogunk kockákat gyártani. :) És talán magamban is hiszek. A saját álmaimban. ÉS a legjobb érzés az, hogy tudom, mások is hisznek bennem. És akárki akármit mond, én a mesékben is hiszek. Hogy ne hihetnék bennük, amikor páran körülöttem már részesültek is belőlük?
PS: És íme, kellemes aláfestő zene e kusza, számomra mégis sokat jelentő bejegyzés olvasgatásához. Csak nem paradox, hogy ezt a linket ide, a szöveg végére helyeztem el? :)