a knack to flying

Öt perccel tíz előtt méltóztatni elindulni a város másik végén levő Fenyves utcába fizikára tízre, az ugye nem semmi, még akkor is, ha az ember egy akkora településen lakik, mint imádott Tapolcám. 18ezer, egyre fogyó lakos, és még a Mega-Tóthék is elköltöztek (értsd.: Vera és Gabi, brühü :) ) Az is kedvenc történetem, amikor még pár éve a vasútállomás előtt (igen, mert nekünk még olyan is van :) )mutattam a fél órát itt dekkoló Katának a híres ipszilonokat a távolban, s ő félve bár, de megkérdezte: az nem a város másik végén van? Be kellett vallanom, hogy de. :)
Szóval, öt perccel tíz előtt. Ja, és az út lóhalálában is negyed óra. Tíz perces késéssel elegánsan meg is érkeztem, de út közben láttam ám csudaszép dolgokat! Főleg onnan jövet- menet a zeneiskolába, napsütötte, sok fás, nagyon zöld, kertvárosi utcácskákon, immár fülhallgató, s a benne lévő Snow Patrol: Eyes Open nevezetű album nélkül. MAdarak csicseregtek, és láttam egy bácsit a kertjében, amint épp ölébe kapta a kutyusát, meg vigyorgó, fürtös, szőke kislányt, elnyűtt, haj nélküli hajasbabát ölölgetve. És látszott rajta, hogyazt hiszi, épp akkor ő a világon a legszerencsésebb. ÉN meg rájöttem, hogy mennyi, de mennyi mindent tanulhatnék tőle. De talán azzal, hogy megjegyeztem őt, már tettem is ezért valamit. És láttam még öreg nénét őzike helyett pigypang között szaglászó kutyával ( huhh, ez a nap a kutyáké! :) ), s mindeközben a kezemben zörgött a fuvolám benn a tokban. ÉS rájöttem, hogy mennyire jó, hogy ez, ő, maga a zene van nekem. Játszanunk kell ugyanis, örömmel, mint annak a kislánynak. Csak én mindezt egy csillogó ( na jó, helyenként karcos, és ujjlenyomatos, mert tisztítani, azt nem szeretem) fémcsővel teszem ,amin még melllesleg billentyűk is vannak. Meg öt év nyoma, amit együtt töltött velem (az előző ballagásomra kaptam). Pár ki-mit-tud és Helikon, iskolai karácsony, sok-sok duó, zongorás próba, és sírós- nevetős gyakorlással töltött óra.És én becsülöm, amiért végigcsinálta velem. És igenis, ragaszkodom hozzá. Mert annyi emlék kapcsol hozzá! Szép, éles kis hangja van, egy strapabíró (ez engem ismerve fontos kritérium) Trevor, még londoni gyártmány. Még azt is megbocsátom, hogy nem olyan szép, mint az a bizonyos száz éves zeneiskolai darab, ami még anno fából készült, s amivel tíz éve az első fuvolaórámon találkoztam. És igen, tudom, hogy akár tárgyakat is tudok szeretni, és betegesen ragaszkodni hozzájuk. További példa lehetne a rajz mappám, a kapolcsi zománcozott fülbevalóm, a számológépem, és a líra art-design HB-s, illetve a Faber-castell B-s kivitelű ceruzák (itt persze nem egy-egy meghatározott darab, mivel egy rajzra legalább négy ceruzát felkenek.)

Apropó, rajz. A tegnapi jól sikerült, azt hiszem, megtaláltam a középutat a saját tónusozási világom, meg a béemes követelmények között. Szép beállításhoz meg ugyebár szép rajz is dukál.

A mai nap egy további észrevétele, vagy inkább kérdése: Hogy tehetnek dzögesdrótot egy óvóda kerítésére? És mi a funkciója? Csak nem megjelölni azt a gézengúzt, aki ki akar lógni? Vagy esetleg azt, aki repülni tanul ("There is an art, it says, or rather, a knack to flying. The knack lies in learning how to throw yourself at the ground and miss." Douglas Adams ) ?

Most pedig meghallgatom a With or Without Yout a Rattle and Humról, mert ha már apukám szerint is ez a legjobb lyútú-szám, akkor nem kell azt hinnem, hogy szentimentális vagyok csak azért, mert nekem is ez a kedvencem tőlük. :)

És elkészült a tablóképünk, bár a bácsi leszedte a szeplőcskéimet, amikből ugyan most épp nincs sok, csak aami tavaly nyárról megmaradt és még nem járt le a szavatossága, de azért én ragaszkodtam volna hozzájuk, na. Meg az orrom hegye is csillog egy kicsit a képen. De mondjuk abban bőven a Dóri vezet. :)

Ja, és még hat tannapom van almádiban, és kövezztek meg, de nekem hiányozni fog, majd ha egyszer elballagunk.