V. László ( 1272- 90)

Hogy kell kezdeni egy blog- bejegyzést? :) MIndig problémáim vannak e téren.
Már jó pár napja koptatom az aszfaltot és egy té- jelzésű, fehér színű Opel astra gumiabroncsait, továbbá a járdaszegélyt kis szülővárosom rutinpályáján, és nagy élmény ez, bizomány! (Fujj, fujj, magam sem hiszem el, hogy idéztem az oktatómat.) Egész jól megy, pláne, mióta ráeszméltem, hogy pillanatnyilag én is a megtisztelő mazsola kategóriába tartozom. Nemrég megjelent a fentebb említett szent helyen egy ismeretlennek tűnő nőszemély. Később kiderült, hogy oktatóm volt felesége, és egyben az én ex- óvónénim is (félig). Mosolyogva mesélt arról, miket csinált első vezetése alkalmával, hogyan nem tud hátramenetben beállni valahova és mindez miért annak a mínusz öt grammnyi agytömegnek a következménye, amely miatt ő a nők táborát gazdagítja. Ez kezdetben idegesített,hiszen utálom, ha hátrányosan megkülönböztetnek, csak mert nem a teremtés koronái közé tartozom, de hogy mindezt egy nőtől halljam! Aztán észrevettem, hogyan viselkedik ex- urával, milyen jól kijönnek, milyen bájosan tud élni nőiségével, és megértettem, amit még a Csernus mondott egyszer (hozzátenném, akkkor baraomira haragudtam rá érte): Szerintem a nők kurvára megszívták az emancipációval!
Jelentem, elszakadt az E- húr kínkeservesen összerakosgatott, balkezesre maszekolt gyerekgitáromon, és ezúttal nem én tettem. Kedves aranyos Bének mindenesetre nem mentség, hogy még csak 2 éves. Mondjuk úgy is nézhetjük a dolgokat, hogy ő csak azt akarta, hogy ha egy bendzsóéval átlagoljuk az én gitárom húrjainak számát, két basszusgitárt kapjunk, amit úgyis annyira szeretnék. Optimizmus, optimizmus. :)
Jó éjt, gyerekek, búcsúzik a Füles má-há-ra...! ( Adolfka esti mesét olvas)